"A kamaszlányát egyedül nevelő Jaszukóhoz váratlanul betoppan erőszakos exférje. Heves vitába bonyolódnak, és a férfi végül holtan végzi. Szomszédjuk, a különc matematikus már régóta gyengéd érzelmeket táplál az asszony iránt. Felajánlja, hogy biztosítja számukra a tökéletes alibit. Az egyetlen kikötése, hogy Jaszukóék mostantól szóról-szóra kövessék az utasításait. Mikor a tokiói rendőrség felügyelője a helyszínre érkezik, egy brutális gyilkossággal szembesül. Ám a bizonyítékok sehogyan sem állnak össze, ezért briliáns eszű fizikus barátjához fordul segítségért. Kezdetét veszi a lángelmék csatája: az egyik zseni hideg logikával igyekszik feltárni az igazságot, míg a másik heves szenvedéllyel küzd, hogy megmentse a szeretett nőt. Higasinó Keigó világhírű, Naoki-díjas, japán bestsellerszerző. Lendületes, meghökkentő fordulatokkal teli krimijéből több mint kétmillió példány fogyott világszerte."
Újabb szög az „Alakítsunk ki jó véleményt Japánról” tervem koporsójába.
Egy jó barátnőm elképesztő mértékben imádja Japánt és a japánokat, ezért – hála neki – sokat tudok az országról, a kultúráról, és az emberekről (talán túl sokat is). Abszolút semmi nem vonz oda, a szakuravirágzást és a szép tájat leszámítva, de vélhetően sosem fogom élőben megnézni, mert nem tudok mit kezdeni a hagyománytiszteletükkel, a szertartásosságukkal, a fura szabályaikkal, és egyáltalán, a furaságukkal. Nem kötnek le a mangák, sem az animék (talán ha kettőt szerettem összesen eddig, és az egyik abból is a Death Note volt) szóval alapból hátrányból indult nálam ez a könyv is.
Viszont a borító gyönyörű, és a fülszöveg annyira ígéretes volt, hogy minden félelmem ellenére megrendeltem 2+1 akcióban (tudhatnám pedig, hogy amit abban adnak, az hiába fénylik…) mivel a Battle Royale-t imádtam, és reméltem, hogy valami hasonlóan pergő dinamikájú, érdekes, izgalmas könyvet kapok, amiben lesz gyiilkosság, szerelem, titkok, és végzetes szenvedély. Vélhetően félreértelmeztem a leírást, mert arra számítottam, hogy Isigami valami őrült perverz zseni, aki a hulla eltüntetése után magához költözteti a két nőt, és zsarolni és/vagy bántalmazni kezdi őket. Talán kényszeríti is Jaszukót (esetleg a lányát is) hogy hazudjon szerelmet neki. Ebből még egy egészen jó Lepkegyűjtő – vagy épp Priklopil -történet is kerekedhetett volna, megkoronázva egy izgalmas nyomozással, és a két zsenivel, akiket ugye ígértek.
Ehelyett mit kaptam? Egy izzadásra erősen hajlamos tutyimutyi matematikatanár már az elején elszúrta a holttest eltüntetését, és a gyanú elterelését, a bizonyítékok már a könyv 92. oldalán egyértelműen a tettes/tettesek irányába mutattak, és a rendőrség szimpla töketlenkedésén múlt csak, hogy további 200 oldal kellett ahhoz, hogy teljesen értelmetlenné váljon az egész történet. Logikátlanság követett logikátlanságot. Isigami teljes nyugalommal odatelefonál Jaszukóhoz a vezetékes telefonon, és megkérdezi, mihez akarnak kezdeni a hullával, majd 3 nappal később már csak utcai fülkéből meri hívni, kártyával(!), mert nem hiszi el, hogy ne hallgatná le a rendőrség/a kormány a magántelefonokat? Kissé kései az óvatosság, nem? Hasonlóan mókás jelenet volt, amikor a nagy zseni azt kért Miszato-tól, hogy a hulla eltávolítása után porszívózzon össze. Jó alaposan. Hát hogyne. Én is úgy tüntetném el a tatamiról a DNS-t, hogy felporszívózok…
Szóval nem elég, hogy nem azt kaptam, amit reméltem, nem egy manipulatív szörnyet, csak egy kopaszodó öreg nyomorultat, aki egy plátói szerelemért tönkretette az életét, de még a lángelmék csatája is elmaradt. Általánosságban az elmék csatája is. Isigami persze megkeveri a lapokat, és az utolsó 20 oldalig a nagy fizikus ellenfél számára sem derül ki, amit én kb. a 30. oldalon tudtam, hogy nem Togasi Sindzsi ügyét szakértik, de ez édeskevés. Ettől még nem lesz jó egy könyv.
A történet furcsa volt (mint amilyen egy Columbo-remake lenne, ha Adam Sandler akarná játszaná a nyomozót, és Pamela Anderson a titokzatos feleséget), iszonyú lassú, vontatott, és bár gyorsan haladtam az olvasással – meglepően gyorsan- mégis unalmasnak mondanám.
A szereplők élettelenek, unalmasak, és semmilyenek. Azon kívül, hogy sikerült megölniük egy rossz embert, semmi mást nem voltak képesek összehozni. Még egy normális reakciót sem a történtekre. Egyiküknek sem tudtam drukkolni, sőt, azt kívántam, kb. a 120. oldaltól, hogy bukjanak már le, ennek a vajúdásnak legyen már vége. Jaszuko különösen bicskanyitogató volt, és kimondottan örültem volna, ha valaki őt teszi el láb alól. Miszato még mellékszereplő sem lett a saját életében, nemhogy főhős nem...
A matematikából sem kaptunk semmit, csak ígéretet. N-nek és P-k voltak a reklámban, aztán ebből az egyetlen NP ami megvalósult, az a nagy pi... De nem káromkodok, megfogadtam, hogy nem káromkodok.
Konklúzió: továbbra sem tudok a japánokkal mit kezdeni. Nem értem őket – és nem is akarom őket érteni. Ez a könyv tipikusan japán, nem is értem azt sem, miért reméltem, hogy jó lesz. Hatalmas csalódás.
Aki szerint pedig Higasino Keigo a japán Stieg Larsson, annak szeretnék bemosni egyet.
5 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése